GOMBOS ANDREA

Munkám gondolati háttere azon a számomra érthetetlen és elfogadhatatlan kérdésen alapul, hogy emberek hogyan képesek más individuumokon erőszakos cselekedeteket végrehajtani. Alapvetően a téma általános összefüggéseit akartam feldolgozni, és hagytam is teret átfogóbb értelmezésre, de figyelmem mégis arra a számomra paradox élethelyzetre terelődött, amikor az erőszakos cselekedet családon belül történik.

A külvilág számára elsősorban a testi, fizikai erőszak - vizuális - jelei értelmezhetőek.

Én ezt a vizuális nyomokozást vettem alapul, és az ezekből a jelekből leolvasható sérülésokozás megtapasztalás útján való megértését kíséreltem meg. Diplomamunkámnak ez a része magánakció jelleget ölt, melynek „termékei“ válnak installációm elemeivé.

Ezek az elemek direkt öntvények. A megtapasztalás szempontjából rekonst-ruálni akartam egy olyan helyzetet, ami a valóságoshoz, a valós test tulajdonságaihoz a legközelebb áll. A tárgyalt korpusz nem ellenszegülő, nem harcias mozdulatot, hanem egy statikus, nyugalmi állapotot jelez. A büszt csupán alapanyagként szolgál. A negatívból kivett formát késztermékként definiálom, elzárkózom mindenféle esztétizálásától, nem retusálom, nem festem, meghagyom a maga nyers valójában, így kapom kézhez ugyanazt a felületet, mint a valós. A munka egy olyan fizikai hatás pillanatának a rögzítése, ami elhallgatható, takargatható, mert a test fizikai tulajdonságaiból adódóan idővel regenerálódik.

Valós esetben ez a plasztika csak addig létezik, amíg a szorítás tart, de akkor sem látható, hiszen takarásban van. Az általam létrehozott plasztika – a kéz lenyomata – a testi, és lelki sérüléseken túl utal a bántalmazó félre is, kvázi ő is megjelenik, viszont a lenyomat nem tartalmaz az elkövető nemére utaló jelet.

Feltételezésem szerint a munkák segítségével artikulált „prekonceptuális tett(ek)”, hatással van arra, aki elszenvedi, aki végignézi, aki csak hallomásból ismeri, és persze az elkövetőre is. Akcióm szimbolikus értelemben a megtapasztalást, a megértést célozza meg, számolva azzal, hogy elfogadható válaszokhoz és belátáshoz - a téma természeténél fogva - nem (feltétlenül) vezet. A szorítást, fojtogatást, mint romboló tettet saját agyagdublőrömön tapasztalom meg egy folytonosan ismételt cselekvéssel, annak tudatában, hogy ez egy véget nem érő feladat, mely számomra nem fog kielégítő válasszal szolgálni.